Bortörténelem

Magyarország és a bor történelme

Magyarország Európa bortermelő övezetének észak-keleti részén helyezkedik el. Az ország területi méreteihez képest egyedülálló borválasztékkal rendelkezik. A múlt század végén az első hiteles statisztikai adatok alapján Magyarország – Franciaország után – Európa második legnagyobb bortermelő országa. Az ország területén egyaránt fellelhetőek a mediterrán stílusú villányi, a friss, gyümölcsös jellegű Balaton-környéki, az észak-dunántúli, testes, savakkal rendelkező északkelet-magyarországi és az egyedi ízvilággal rendelkező, méltán világhírű Tokaji aszús borok.

A kiváló borászati adottságokat még Probus császár ismerte fel, majd Kr. u. 272-ben szőlővesszőket ültetett a Szerémségben és a Dunántúlon. A honfoglaló magyarok Tokaj környékét is “felfedezve” találkoztak először az ártéri erdők vadszőlőivel.

A magyar szőlőkultúra kialakulásában a 12–13. század folyamán jelentős szerepet játszottak a vallon, olasz és német telepesek is. A Balkán-félszigetről a 15. századtól észak felé húzódó, Magyarország déli, majd középső vidékein is megjelent délszláv népcsoportok segítségével kezdetét vette egy addig ismeretlen, kadarkára épülő vörösbor kultúra elterjedése.

A 16. század elején a szőlőművelés és a bortermelés egész Európában, így Magyarországon is gyors mértékben szélesedett. A török idők alatt a borral való kereskedést nem tiltotta semmilyen előírás,és ezt a helyi keresztény lakosságnak is engedélyezték, hiszen a vámjövedelmek jelentős bevételi forrást képeztek. A bor jelentős szerepet játszott békeidőben és háborúban egyaránt. A polgári lakosság is gyakran fogyasztotta a gyenge minőségű vagy fertőzött víz helyett.

A török kiűzése után a folyamatos szőlőtelepítésnek köszönhetően Magyarország szőlőterülete 1873-ban már 385.000 hektárrá duzzadt, amelynek nagy része áldozatául esett a dűlőkön végigsöprő filoxéravésznek és az egyidejűleg jelentkező egyéb szőlőbetegségeknek. 1891-től több, mint 10 éven át zavartalanul haladt a szőlők rekonstrukciója és az új szőlők telepítése homoktalajokon. Magyarország egy merőben új alapokra helyezett szőlő- és borkultúrával vágott neki a 20. századnak. Ekkorra már hazánk szőlőterülete meghaladta a 320.000 hektárt is. Újításokat vezettek be, új szőlőfajtákat telepítettek, és a kor modern művelési eszközeit és eljárásait alkalmazták, így jelentős szerkezeti és minőségi átalakuláson ment át a hazai szőlőgazdálkodás.

 


A bor bölcsője a borospince

Szinte minden jelentős borvidékünkön megtalálhatóak voltak az egyszerű, nádból vagy venyigekévékből összeállított, téglalap, esetenként kör alaprajzú kunyhók, azaz a gunyhók. A későbbiekben jelentek meg a falazott technikával kivitelezett építmények, ahol már a szőlősgazdák, különösen a nagy őszi munkák idején aludni is tudtak. A külső birtokosok, akik a szőlőmunkák idején hosszabb ideig is a hegyen tartózkodtak, valamint a nagyobb szőlővel rendelkező birtokosok többnyire már lakható, állandó épületeket emeltek. A múlt században, mind az úri, mind a polgári birtokosok szőlőik megmunkálására úgynevezett éves kapást, vincellért fogadtak fel, akik családjukkal együtt egész évben kint laktak a szőlőbeli kapásházakban. A szőlőhegyeken, egészen a 19–20. század fordulójáig, csak néhány közös használatú kút volt található és csak amikor a permetezés már általánossá vált a paraszti szőlőkben is, kezdtek el épülni a magán kutak is.

Ezekben az időkben mindenki a szőlőhegyen, saját szőlőjében érlelte, tárolta a bort, de helyenként előfordult, hogy csoportosan, utcasorokat alkotó pincékben helyezték el a hordókat.